Mihail Cvet

 

Az alábbi cikk pusztán történeti-jellegűnek tűnhet.
Biztosíthatok minden türelmes Olvasót: messze több annál.
Még a Vízgazda-rendszer is megtalálja benne a természetes helyét…

Tettek és Díjak – Mihail Cvet, és a Kromatográfia

Ha a legédesebb álmából felráznak ma egy vegyészt, és neki-szegezik a kérdést hogy ki fedezte fel a kromatográfiát, még a szeme felnyitása előtt kisóhajtja a választ: Mihail Cvet.[1] Majd a válasza helyessége tudatában fordul az oldalára folytatni a durmolást, sokuk azzal a képzettel hogy az illetőt felfedezéséért babérkoszorúkkal árasztotta el kora. Bár többekben derenghet hogy ez a képzet inkább csak visszavetítés a kromatográfia mára elért hatalmas térhódítása és jelentősége okán, kevesen vannak tisztában azzal hogy a negligált szerző szinte ismeretlenül halt meg[2], bíráló kortársai ismétlődő lekicsinylései és mellőzése közepette, s ezzel a módszer akár el is veszhetett volna az Utókor számára.

Ma a tudományos-berkekben automatikusan természetesnek veszik a kromatográfia létezését, tudomást sem véve arról a szakaszról amely csaknem deus ex machina módjára hozta vissza Cvet feledett-módszerét a kémiai-gyakorlatba, azzal téve a helyére a kérdést hogy a dolog rendben van, hiszen a kromatográfia elismerését Nobel-díj jegyzi. Az, hogy e rendkívül-megkésett szépségtapasz esetleg nem a megfelelő helyre került, alig érdekel valakit. Az meg végképp nem furdal szinte senkit, hogy ha már egy Nobel-díjra érdemesült technikában kvantum-ugrás okán újabb elismerés adatik ki (miként példázza ezt a 2D-NMR [két-dimenziós magmágnesrezonancia spektroszkópia] esete), akkor a kromatográfia-területén előálló analóg-eset (Golay: kapilláris-kolonna) miért nem részesült hasonló elbírálásban. Ám még erre a felemás-helyzetre is árnyat vet az, hogy a 2D-NMR elismerésekor sem annak felfedezője kapta a díjat, hanem az aki árnyaltabb-részletezéssel festette meg a monumentális-freskót.

Felmerül hát joggal a tudományos-teljesítmény és annak értékelése ill. megbecsülése közti rendkívül-bizonytalan kapcsolat, mint ami nemcsak kiugró-igazságtalanságok előidézője de alkalomadtán a Tudomány hátráltatója is lehet. Ennek a jelenségnek a bemutatására és alátámasztására szolgál a következő részletezés – remélve hogy a megrágásuk elindít másokban is gondolatokat.

Időutazásunk első-állomása 1903. Ebben az évben fogalmazza meg Cvet majd teszi közzé a kromatográfiát megalapozó kijelentést[3], ami mögött ezt igazoló kísérleti-eredményei állnak:

„Felmerülni látszik a lehetősége egy új módszer kifejlesztésének a szerves folyadékokban oldott különböző anyagok fizikai szétválasztására. A módszer azon alapul, hogy az oldott anyagok képesek fizikai adszorpciós vegyületeket képezni különböző ásványi és szerves szilárd anyagokkal.”

A fogadtatás azonban hűvös és értetlen: kortársai a kijelentését nem is képesek hova tenni; kilóg a sorból. Távolabbi-visszatekintésből a magyarázat: akkoriban nem az elválasztás [az elegy minden komponensét felderítő cél] volt a fő-szempont, hanem az izolálás [az elegy fő-komponensének a lehetőleg tiszta kinyerése]. A vérbeli-kutatót ez szerencsére nem akasztotta meg: ezutáni kísérleteit is a nagyfokú-tudatosság irányította, s születhetett meg belőle az ami a kromatográfiát a mai sokszínűségében életre hívta. Az, hogy tétovaság nélkül érzi felfedezése jelentőségét, kicseng a 3 évvel későbbi megfogalmazásából[4]:

„Miként a spektrumot összetevő fénysugarak, a pigment-keverék különböző komponensei viselkedése is természeti-törvénynek alávetett: a kalcium-karbonát töltetű oszlopon egymástól elválnak, amit követően minőségileg és mennyiségileg meghatározhatók. Az így létrehozott elválasztást kromatogramnak, a hozzávezető eljárást pedig kromatográfiás módszernek nevezem.”

Minden kételyt eloszlat módszere univerzalitásának felismerése, ha az előbbi metaforikus-képet megtoldjuk ugyanezen-cikkből való ezen kijelentésével[5]:

„Nyilvánvaló, hogy a leírt adszorpciós jelenségek nem kizárólagosan a klorofill pigmentekre jellemzőek; jogos a feltételezés hogy a különböző színes és színtelen vegyületek egyaránt ugyanazokat a törvényszerűségeket követik.”

De vajon honnan ez a magabiztosság, a kor minden kémikusával szembe-helyezkedő állítás egy inkább biológusnak nyilvántartott ifjútól, aki teóriáját a kémia kellős-közepébe ágyazva próbálja meg érvényesíteni? Az általánosság-szintjén mozgó válasz így fogalmazhat: A logikus elme (=vérbeli-kutató) a véletlenből is képes kiemelni a tudatost, a törvényszerűt. Azonban akad ehhez konkrétabb-muníció is. Nevezetesen: a félárva Cvet (1872–1919) apja gondoskodásának betudhatóan Svájcban nevelkedett, s ott szerezte meg a minősítést-adó tudományos-fokozatát (1896-ban); ám hazájába visszatérve ez nem volt elegendő ahhoz hogy ott is tudósként fogadják, emiatt ismétlésre kényszerült.

Svájcban a pályakezdő Cvet a klorofill tanulmányozását választotta, s megtapasztalta (ő is), hogy annak levélből-történő extrakciójához az erős-oldószernek tekintett etanol szükséges, holott magát az izolált klorofillt már a gyenge-oldószernek ismert petroléter is képes oldatba vinni. A kor „magyarázata” („oldhatósági-probléma”[6]; kémiai-változást kell elszenvedjen a kötött-klorofill a kioldódáshoz) helyett Cvet a kémiai-kötésnél gyöngébb de határozott és molekula-specifikus kölcsönható-erőket tételezett fel a növényi-mátrix és a klorofill-molekula között, amik megszakításához szükséges az erősebb oldószer [szemben azzal amit az oldódás követel meg a klorofill-molekulák egymástól való elszakításához].

Midőn Kazanyban „dupláznia” kellett a tudományos-fokozata elismeréséért, e korábbi sejtését erősebb-alapokra helyezve direkt-módszerrel igazolta is: A növényi-mátrixból már extrahált klorofillt a levél cellulózát imitáló szűrőpapírra vitte fel, ahonnan azt [a rászáradás után] éppoly módon lehetett csak leoldani, mint a levélből történt extrakciókor. Ezzel bizonyítva lett a [kémiaitól eltérő (kisebb-energiájú)] gyenge-kölcsönhatások léte és fontossága – legalábbis saját elméje számára.*

* Ne feledjük: a kor eszköztára rendkívül szűkös volt,
a talált megállapításokat támogató elméletek pedig még meg sem születtek.

A kromatográfiás-folyamatokat megszabó és irányító adszorpciós-viszonyok mibenléte
és kvantitatív-vonatkozásai ismeretlenek voltak. Langmuir ilyen-irányú feltárásai
[amit 1932-ben kémiai Nobel-díjjal honoráltak] első-lenyomata 1917-ből való[7]
(egy ipari-alkalmazásból kinőve, félig-meddig a fizika területébe ágyazódva).

Mégis, midőn folyamatosan-bővülő eredményeit végre nemzetközileg-ismert folyóiratokba sikerült elhelyeznie, jöttek felé (elismerések helyett) a kritikák. Egy hatodrangú-elmének [Marchlewski (1869–1946)] ezzel[8] sikerült beírnia magát a tudomány-történelem lapjaira:

Csak nem képzeli Cvet önmagáról hogy „egy szűrési-kísérlet által lendíti fel magát
a klorofill-kémia reformerének a magaslatára”.

A kijelentés névértéke és a valós-helyzet közti szakadék megítéléséhez szilárd alapzatot ad a
Cvet eredeti-cikkéből vett illusztráció (1.ábra):

1.ábra:   A kromatográfiás-oszlop méretei: Belső-átmérő=2–3 mm ,   hossz=20–30 mm

Cvet magyarázó-szövegét itt nem mellékeljük, az viszont látható hogy a bírálatot-megfogalmazó figyelmét egyedül a b) elrendezés Erlenmeyer-lombikja szívócsonkja ragadta meg, mint amit a preparatív-kémia végtermék-izolációs lépéseiben vákuum-szűrésre szokás alkalmazni. Az 1.ábra viszont arra is tanuság, hogy Cvet ekkorra már rég túllépett az alapfelfedezésén: Az a) rész-ábrán vázolt multiple-elrendezés a kivitelezés megállapodottsága egyik-jele a szükséges sorozat-kísérletekhez; a kézi-pumpával alkalmazott túlnyomás [a)] valamint a szívócsonk segítségével előidézhető részleges-vákuum [b)] pedig az elúció meggyorsításának azon eszközei, amiknek kényszere majd az 1970-es évekre kiforrja többek-közt a nagynyomású-folyadékkromatográfiát; a b) elrendezés ezen túl a metodika preparatív-méretűre növelése gyakorlatát tárja elénk. Ha ez a kéretlen-bíráló teszem azt a bicikli mint találmány minősítő-bizottságában kapott volna helyet, érvelése efféle lett volna: Nevetséges egy szerkezet, hiszen az ülőkéje annyira különbözik a karosszéktől, hogy szót is kár vesztegetni rá.

Egy másik konfrontáció ebben állt:

Cvet[9]: „a [szükséges] kémiai vizsgálatok [érdemi] lefolytatására a vizsgálandó-anyag komponenseit szükséges szeparáció által tiszta-állapotba hozni.”

Válaszában Marchlewski* „tudományos-publikációban méltatlan közhelynek” minősítette Cvet kijelentését.[10]

* A képet árnyalandó két további életrajzi-adat: M. vitát kezdeményezett a kor vegyész-óriásával E. Fisherrel is [amiben végül M.-nek lett igaza]; valamint Wilstatterrel is [ahol viszont M. – mint aki balkézről analitikus-vegyész is volt – elnézte azt a tényt hogy a klorofillnek Mg tartalma is van].[11]

Cvet kibontakozó kálváriáját mélyíthette, hogy a korszak kiemelkedő vegyészének tartott Willstätter (1872–1942) is kelletlenül fogadta Cvet megközelítését, s mivel voltaképp ugyanazon a területen dolgoztak, a klorofill-kutatásban hagyományos-módszerekkel már eredményeket-felmutató W. kelletlen nyilatkozatai [mint: „A kromatográfia tényleg „furcsa eljárás” ahhoz hogy tiszta vegyületekhez jussunk”[12]] meghatározóak lehettek az érdeklődés lehanyatlásában. Ennek a nyomasztó-légkörnek a meglétére utal a Wielandnak* tulajdonított kijelentés[13] is:

„Mostanáig alapos-odafigyeléssel megtanultunk desztillálni, kristályosítani átkristályosítani, és most azzal jönnek hogy csak át kell önteni egy kis csövön keresztül a cuccot!”

* Wieland azon a Müncheni egyetemen doktorált (1901-ben) ahol Willstätter professzorkodott, majd 1924-es visszavonulásakor W. javaslatára a helyébe lépett.

Megjegyzendő, hogy akkoriban a hagyományos-módszerekkel dolgozó vegyészek izolálási-erőfeszítései sikerességét eldöntő vizsgálati-módszerek kínálata is szűkös volt. A tisztaság megállapítása jobbára az olvadáspont-meghatározásra támaszkodott – ahol egy felső aszimptota-érték elérése volt az elmélettel is alátámasztott egyneműség garanciája. Ezen meghatározás pontossá-tételét biztosító eszköz azonban csak 1907-ben került megalkotásra.[14]

Fogalmazhatnánk tehát a helyzetet így: Az épp stabil-bakancsot kapó egylábúság statikai-biztonsága helyezkedett letorkolólag szembe a még-tipegő kromatográfia felboríthatatlan-terpeszével.

Hiába járta Cvet 1911-től előadó-körutakkal sorra Nyugat-Európa egyetemeit, mondandója a hivatalosan-udvarias meghallgatásokon alig jutott túl. Az eredményeit nagydoktori-dolgozatba sűrítő munkájáért odahaza megkapta a magas tudományos elismerést jelentő Akhmatov nagydíjat (1911), de az előmenetelét derékba-törte az I. Világháborús német előrenyomulás, ami miatt fel kellett adnia a Varsói Egyetemen a laboratóriumát, könyveit és archívum-gyűjteményét is kényszerűen hátrahagyva. A kutatások folytatásához megállapodást nem-adó kényszerű közjátékok [Nyizsnij Novgorod, Gorkij] sorozata után 1917 augusztusától a Tartui Egyetemen [ma: Észtország] lett volna alkalma folytatni a kutatásait, ahonnan azonban már 1918 februárjában menekülni kellett, ezúttal is a német betörés elől. A betegségében megrokkanó professzor a polgárháborúval megnyomorított országban a „le a burzsoáziával”-t skandáló megmozdulások árnyékában a Voronyezsi Egyetem katedrájáról már ülve folytatja előadásait. Tiszta elmével hal meg 1919. junius 26-án, 47 évesen.
S módszere hosszú-időkre a feledésbe merül.

Az események vonulata, azok hatásai az emberre, nyomon-követhetők az alábbi kép-sorozatból [Forrás: ref.1d]: ld. 2. ábra.

2. ábra: Cvet-portrék: Állomások

A fent-sorolt eseményeket gondolkodva-követők számára több kérdés is felmerülhet:

1.) Tényleg nem volt Cvet módszerének követője?

2.) Mi-minden gátolhatta Cvet eredményei sikerre-jutását?

3.) Létezett-e bármi előzmény amire Cvet támaszkodott?

4.) Miként történhetett, hogy a tetszhalálba merevedett kromatográfia mégis feltámadott
és üstökös-szerű pályára állt?

Vegyük sorra a megválaszolandókat.

1.) Tényleg nem volt Cvet módszerének követője?

Sok munkába és időbe telt kideríteni hogy igenis voltak. Zechmeister majd Ettre felderítései nyomán legalább 7 esetről van ma tudomás. Voltak köztük Cvet módszerének azonnali alkalmazói, s volt olyan is aki a némaság hosszú űrjében nyúlt a módszer felé. Közülük itt kettőt említünk: az első kényelmetlen tanulságot hordoz, míg a másodiknak különös szerepe lesz.

1.1.) Míg a katedrális-nagyságok legfeljebb csóválták a fejüket Cvet kísérletei és eredményei hallatán, addig egy a doktori-dolgozata anyagán munkálkodó egyetemista [Gottfried Kränzlin] azonnal kipróbálta és adoptálta Cvet 1906-ban közzétett módszerét, megerősödve választása helyességében midőn 1907-ben hallotta őt Berlinben előadni. Sikerrel. Ez az alátámasztó-erejű dokumentum mégsem talált utat a tudományos-véráramba, mert a disszertáció közlése egy kevéssé-olvasott szakfolyóiratba került elhelyezésre, s fokozata megszerzését követően az illető élete egészen-más irányt vett. A tény azonban tény marad, és felveti általánosságban is a kérdést[15]:

„Hogy történhet meg hogy egy nebuló azonnal sikerrel a kohójába fogja a Cvet által kínált szikrát, miközben azt a német botanikusok testületileg elvetendő hamunak vélték?”

1.2.) Az Óperencián túlra a Cvet munkásságát lekicsinylő vélemények már nem szűrődtek át, ellenben a cikkeit is tartalmazó korabeli német szakfolyóiratokat járatta a Missiouri Egyetem. Amelynek a Mezőgazdasági-szakán egy tejipari kérdés megválaszolását célul kitűző végzős-egyetemista [Leroy Sheldon Palmer (1887-1944)] a százszámra-megteendő nehézkes izolációk robotja elkerülése érdekében addig böngészte a könyvtár állományát mígnem ráakadt Cvet cikkeire, s a bennük-taglalt kromatográfiás-módszer alkalmazása mellett döntött. Az 1913-as PhD dolgozatát követő karrierje folytatásakor is marad a módszernél, s annyi kísérletes-tapasztalatot és adatot gyűjtött össze, hogy az 1922-ben megjelentetett könyve[16] adott-része meggyőző-forrássá válik majd a későbbi tanácstalanok kezében, amennyiben rátalálnak – aminek a sanszát emelte hogy a kötet a tejipari-vonatkozások kézikönyveként meglehetősen közkeletű volt.[17]

2.) Mi-minden gátolhatta Cvet eredményei sikerre-jutását?

Cvet alapvető-módszere nemzetközi-elismerését felfedezése idején többféle tényező is hátráltatta.

2.1.) Objektív-tényezők:

Az egyik lényegbevágót fentebb már érintettük: a kémia kezdetibb-állapotában ünnepelten-lépdelni elegendő volt a bakancsos, rudimentális-megközelítés: a gyakorta munkás és anyagigényes izolálási-lépés. A rafináltsága ellenére hozzá-képest légiesen-könnyedebb metodikájú, ám lényegéből-fakadóan hatékonyabb és kisebb minta-szükségletű szeparációra nem merült még fel az igény: Éppen a kutatás-sűrűjében a megszokott-eszköztárhoz szokott és ragaszkodó, régebb-óta fáradozó, már eredményeket-felhalmozott hang-adó vegyészek nem tudtak mit kezdeni vele.

Indirekt-módon tükrözi ezt az a tény is, hogy a kedvezőtlen-időszak alatti összes Cvet követő mind a PhD dolgozatához vette a módszert [sikerrel] igénybe.

A másik megkerülhetetlen-hendikep abból adódott, hogy a kromatográfia működését ill. kiemelkedően-magas hatékonyságát alátámasztó elméletek még a horizonton sem voltak. Cvet dicséretéül kell említtessék az a próbálkozása, mellyel a hatékonyságot számszerűsítő későbbi tányér-elméletre hajazó magyarázatot vázolt, de könnyen lehetséges hogy ezzel is csak mélyült az árok: Azok akikkel zseniális-módszere okán vitában állt nem a számok-mesterei voltak, hanem a lombik-varázslói. Az alapvetéshez szükséges adszorpciós-ismeretek talapzatát pedig csak később kezdte összeácsolni az ezért 1932-ben Nobel-díjjal honorált Langmuir [ld. ref.7]. Effélének a hiányát számonkérőleg csak megpendíteni is egy korát-meghaladó elmétől teljes-abszurditás.

Semmelweis sem tudott még a baktériumok létezéséről [majd 20 évvel később állt csak elő velük Pasteur]; mégis, ok-okozati összefüggések logikus és egyértelmű (és nem is túl-bonyolult) láncolatán keresztül jutott el ahhoz a megoldáshoz, amely bármilyen-primitívnek is tűnt a kortársi-szakma szemében, tagadhatatlanul-hatékony volt.

S hogy a közös-elem* még-világosabb legyen, említés kívánkozik ide az un. Vízgazda-rendszerről. Amit amiatt nem tekintenek ma tudománynak az erre-felkentek, mert nem a toronymagas-építmény tetejére rak egy újabb emeletet, hanem minden-dolgok alapjánál vizsgálódva jut el a végső-fundamentumhoz.

* Amely ellehetetleníti az elismerésre leghatékonyabbakat míg élnek, miközben gúnyolja, kiheréli, elveti a munkásságukat; amiknek elkerülésére már rendkívül-időszerű lenne hathatós és működőképes mechanizmust kitalálni és a Társadalom szolgálatába állítani.

A kromatográfia 1906-os prezentálásához hasonlóan, a hallatlan-egyszerűség utánozhatatlan-eleganciájával kínálja módszerét a Vízgazda-rendszer is; a tökéletes-megoldást a civilizációnkat-fojtogató újabbkori-problémák kosarára: olcsón, ön-megvalósíthatóan is, szabadalmak nélkül. Természet-kongruens volta pedig tökéletes-garanciája a fenntarthatóságnak. Ezért éreztem kényszerítve magam, hogy a jelen munka elé vegyem azokat az elmondandókat (3 kötetbe szedve) amikkel módomban állt a Vízgazda teóriáját és gyakorlatát további-oldalakról is megvilágítani – segíteni ezzel munkájában azt, aki míg élt szintúgy nélkülözte a meghallgatást, az elismerést:
Országh József (1937–2020) vegyészt.

2.2.) Szubjektív-tényezők:

Az említetteken felül munkálhatott még Cvet sikere ellenében két szubjektívabb-tényező.
A leghathatósabb ellenszer eredményei eltussolása ellen az lett volna ami számomra a mai-korban megfogalmazva evidens, de hogy szélesebb-talapzatot kapjon ide-idézem az 1910-es nagydoktori-dolgozata védésekor a vizsgabizottságba opponensként meghívást kapott V.V.Kurilov hasonló-értelmű szavait, aki a jövőre-mutató talán legfontosabb iránymódosításra tett javaslatot[18]:

„Kívánatos is előnyös is lenne ha a módszer előzetes-tesztelésen menne át, például már pontosan-meghatározott kémiai-egyediséggel rendelkező pigmentekkel, mielőtt a módszer kiaknázásra kerülne a klorofillok területén.”

Ki merte volna Cvet-et háborgatni ha tartja magát e tanácshoz és ilyen-kísérletek eredményeivel bástyázza körül állásait? Az, hogy már korábban explicit-kijelentéssel élt ezirányba [ld. ref.5], az adott-miliőben kevésnek bizonyult. Voltaképp ehhez a megbocsátható-következetlenséghez csatolódik a habitusából-adódó másik-tényező is: Cvet biokémiai-érdeklődését nem volt képes korlátok-közé szorítani az, hogy „balkézről” példátlan-értékű felfedezéssel állt elő. Sakodynskii megfogalmazásából[19] kiviláglik ez az erőt s figyelmet megosztó széttagolódás:

[Cvet] „publikációi a sejtfiziológia, a klorofill-kémia, a fotoszintézis és a kromatográfia problémáival foglalkoztak.”

Anélkül hogy a Cvet által rögzített gondolatokat általa ki-nemmondott extra-tartalommal akarnám feltölteni, érdemes egy pillanatig elidőzni Zechmeister elemzésében[20] efelett:

„Tudomásom szerint nem történt még kísérlet arra hogy kiaknázzák Cvet következő javaslatát: „Speciális célokra… megkísérelhető szándékosan a vegyileg-aktív (hidrolizáló, redukáló, oxidáló) adszorbensek használata.”

Ha megengedjük a gondolat bővítését azzal, hogy a kémiailag-aktív szorbens nem oszlopba-töltve fejti ki a hatását, akkor ezzel tágabb kísérleti-filozófia nyert megfogalmazást; amelynek partikuláris-esete a Pd/Pt-impregnált hordozóval kiváltott katalitikus-hidrogénezés sikeres folyamata – s amit 1912-ben (már) Kémiai Nobel-díjjal jutalmaztak (Grignard fantasztikus reakciói mellett). Az elúció-folytonosságában oszlop-tölteten végzett és lezajlódó irányított-reakcióról szóló beszámolóról magam ugyan nem tudok [bár nem is kutattam körbe ezt a tájékot], de nem hangzik lehetetlenségként. Mindenesetre, ha valaki ezt az összefüggést akkoron észlelte volna (Cvet általi tartalmi-feltöltés nélkül is), legalábbis nekikergethette volna az addig értetlenkedőket újra-elgondolkodni azok fölött amiket Cvet tálcán kínált, és csupán figyelem-összpontosítást kívánt volna felfogni az újdonságát.

2.3.) Speciális-tényező:

Érintve lett már több kor-történeti-dolgozatban a kór, hogy a Cvet körül kialakuló buborék (amelynek falán kívülre egyre-kevésbé hallatszott ki hangja és érvelése) mögött fedett személyi-konfrontáció is megbújhatott. A Stoklasa-epizódon* túl ott lebegett sejtelmes megfoghatatlan-ságában Willstätter visszafogott ám tapintható lekicsinylése. Amelyhez azután, W. uszályába szegődve a kutyafalka egyetértő-lihegésével csatlakoztak sokan, lévén W. szakmai-elismertsége kémiai-körökben abban az időben illedelmességre-intő.

* Cvet értesítette S.-t hogy leközölt-állítása, mely szerint a klorofill foszfort tartalmaz helytelen. A kibontakozó szópárbajból kivehető hogy S. ezt zokon-vette, holott Cvet igaza bebizonyosodott.

Megjegyzendő, hogy a klorofill-kutatás zászlóshajóját navigáló Willstätter nem reagált S. melléfogására – a korrekció sarát Cvet vette magára, s szerezhetett is a beleszólásával többeknél rosszpontot.

Nem szabad oly sietős legyen utunk hogy elmenjünk emellett: Cvet reakciója messzemenően érthető. A Tudományban a hibák korrigálandók; találtassanak meg akár rögvest (merthogy rikítanak), akár csak évtizedek múltán (amikor már honorációval-kísért ezerszer-idézett respektált-kövületek – amik megmoccantása is óriási nehézség, kiakolbólítása pedig mára a lehetetlenség szinonimájává vált). Legjobb lenne persze el sem követni azokat, ám ha már publikációba kerültek mindenféleképp kell mód adassék a megvilágításukra, nemkülönben a helyesbítésükre. Fájó, hogy a közlési-műfajnak ez a része mára a tudományos-folyóiratokból teljesen elsikkadt, annyira hogy már azt sem tudni: van-e rá egyáltalán igény? – Miközben döntik, ömlesztve, a Tudomány-hombárjába
a rengeteg nem-odavalót.

Ugyanakkor lehetséges hogy megleltük a „mi közöm más hülyeségéhez, az én dolgom
az hogy a magam-portékáját suvickoljam fényesebbre, hogy az minél-kelendőbb legyen” magatartás tudományba-átosont ikertestvérét, W. hozzáállásában.

Ha az alapító-atya személyét illetően tévednék is, ennyi rögzíthető: A tudományos-korrektség előmozdítására irányuló asszó győztese egyértelműen Cvet.

A felek közti „hadállásban” W. pozícióját erősítették az objektív-tények alatt elmondottak, míg Cvet pozícióját a szubjektív-tényezőkön túl tovább gyöngítette hogy ő sétált át W. terepére (a vegyészeti-tudás/eszköztár vértje nélkül). Amennyiben Cvet a kromatográfia működőképességét nem a klorofill komponensei körüli zavarosban erőlteti bemutatni, nyert ügye lehetett volna. Így azonban W. nem engedhette hogy a prioritás bármilyen-szálon is átcsússzon Cvet térfelére. A tét W. számára a Nobel-díj volt. – Amit (megelőző szintetikus-eredményei respektálásaként is) 1915-ben meg is kapott; az indoklás szerint[21]: a növényi pigmentek, elsősorban a klorofill körüli kutatásaiért.

A szakadék ezzel tovább szélesedett. Cvet esélyeit az elismerésre pedig elsodorta a Világháború. A következő két évben ugyanis nem adtak ki Kémiai Nobel-díjat, az 1918-asra őt egyedüliként nomináló Cornelis Van Wisselingh (1859–1925) érvelése pedig nem volt eléggé célirányosan-fogalmazott ahhoz hogy kidomborítsa a kromatográfia hallatlan-egyediségében rejlő potenciált[22], így Fritz Haber-nek esett ölébe a díj az ipari-szintű ammónia-szintézis megvalósításáért* – amivel félelmei, hogy háborús-bűnösként** fogják felelősségre-vonni, eloszlottak.

* Amely processzusnak a hozadéka, a műtrágyázás, akkoron éppoly fontosságúnak ítéltetett mint manapság lenne a Vízgazda-elvre történő áttérés.*** A két elgondolás közti alapvető-különbség az, hogy a Haber-folyamat egyetlen ügyesen-kivitelezett ipari-reakció különösebb tudományos-hozadék nélkül, a Vízgazda-elv mögött ellenben egy komplett rendszer húzódik meg, amely már kibontása nélkül is Tudományra-utaló.

** Az általa harcigáz-alkalmazásra kifejlesztett klórgáz Ypern-i bevetését maga vezényelte le.[23]

*** Ma már csak visszatekintéssel állapíthatjuk meg hogy a műtrágyák-irányába indított ambíció miféle következményekkel, mekkora károkozással járt. Az általuk elért rövidtávú haszon (nagyobb terméshozam) mellett jelentkező mellékhatások**** egyre inkább az alkalmazásuk visszaszorítása mellett szólnak. Pusztán ennek meglépése azonban akkora visszaesést jelentene az élelmiszer-termelésben amit nem engedhet meg magának a számában jelentősen-megnövekedett Emberiség. A kiutat a dilemmából egyedül a Vízgazda-rendszer kínálja, amely 2002-re tisztázta és lefektette az alapösszefüggéseket. Amiket tehát Haber idejében nem lehetet még látni. Ha az Idő kerekét visszaforgatjuk, látható a két ellentétes-irányba húzó folyamat kifejlődése és megerősödése: A földek termékenyebbé-tételét ki kell erőszakolni mindenáron [eszköz: műtrágyázás]; a mindinkább városokba-tömörülő lakosság normál-életfunkciójából keletkező anyagcserevégtermékeket pedig a járványok megelőzése okán szükséges (így vagy úgy) eltávolítani. Ez utóbbira azonban a lehető-legrosszabbat találták ki: a megsemmisítését [kommunális-szennyvíz begyűjtéssel, majd annak szennyvíz-telepi oxidációjával].

E széthúzó-kettősség értelmetlensége láttatása, két konkrét példán keresztül:

·     Tudvalevő hogy a vizeletünk százaz-anyagának a túlnyomó-hányada karbamid,
s az is hogy a karbamid hasznosabb nitrogén-forrás mint az ionos-szerkezetű NH4NO3. Milyen racionálé lehet hát amögött, hogy a vizeletet (energia-befektetéssel)
a Szennyvízipar megsemmisíti, a karbamidot pedig a Műtrágyaipar
(energia-befektetéssel) előállítja?

·     Újabbkori dilemmává nőtte ki magát a foszfor „elfogyásának” a kérdése.
Foszfor nélkül ugyanis nincs élet: akármekkora N-utánpótlás ellenére P hiányakor csökött/értéktelen a termény. Márpedig a foszforbányák ürülnek
[mellesleg: az onnan kitermelt foszfor különféle nehézfémekkel is szennyezett].
Elindult hát a Struvit mentőakció kezdeményezés, amely a szennyvíz-iszapból igyekszik kivonni az oda az ürülékünkkel bekerülő szervesen-kötött foszfort.
A kinyerés mértéke 20–40%, bonyolult processzussal, energia-befektetéssel itt is. Semmibe-véve a Vízgazda-rendszer kínálatát, ami ez-esetben is erőlködés-mentesen veszteség-nélküli 100%-os visszaforgatást kínál.

**** A nemkívánatos/káros mellékhatások mögött egyetlen-tényező áll: a fontosabb-műtrágyák anorganikumok, így vizes-közegben oldódáskor ionjaikra disszociálnak, ami által megnövekszik a közegben az ion-erősség. Ennek legnagyobb kártétele a talajhumusz-szint csökkenésében jelentkezik, éspedig kétféle mechanizmussal:

i) A fölöslegben-bevitt műtrágyák által megnövekedett ionerősség
(valamint a reaktánsként is ható ionjaik) következtében a humusz-bomlás felgyorsul.

ii) Ugyanez a megugró ionerősség (mint szimpla fizikai-kémiai tényező)
ozmotikus-katasztrófaként hat a talaj mikroorganizmusaira,
amely lények a testnedveik-összetételének a felborulásába belepusztulnak.
Ezzel pedig törés áll be abba a láncolatba, amely a talajkőzet ásványaiból
általuk lassú-ütemben kiszabadított vitális mikroelemeket
a humusz-általi finomhangolású keláció közbeiktatásával
elérhetővé teszi a növények talajban táplálékért-kutató gyökerei számára.
Ezzel a láthatatlan holokauszttal mellékkörülményként felborul ill. eltűnik
az a talaj-edafon is, amelyik híd-szerepet betöltve önszabályozó-funkcióval bír
az élővilág egészére.

Mellékkörülményként csapódik ezekhez az átalakult és megnövekedett vízigényünket adó talajvíz-készletek elnitrátosodása. Hiszen a NH4NO3 vízoldékonysága kiemelkedő, a talaj-ásványok adszorpciós-visszatartása a nitrát-ionra elenyésző, ekként a bőségesen-adagolt műtrágyának több mint a 90%-a lefele vándorol [akárha (megszakításokkal-zajló) nagybani oszlop-kromatográfiás elúció zajlana] – ami már önmagában nézve is iszonyú pazarlás.

E kitérő kapcsán szükségesnek tartom rávilágítani, hogy a kínálkozó történeti-láncolaton elinduló gondolatfüzérbe [Cvet kromatográfiája helyett Haber NH3 szintézise honorálása] a Vízgazda-rendszer beiktatása nem öncélú eltérés a tárgytól, hanem az indulásban már megnevezett cél általánosabb-láttatására irányul. Ezenkívül, a két módszer párhuzamosítása több vonatkozás miatt is tanulságos: Miként a kromatográfia, úgy a Vízgazda-rendszer is szinte precedens nélkül jött létre; mindkettő olyan széles teljesítő-képességgel amelynek a felfogása meghaladja a kor befogadó-szemléletét; s mindkettő olyan dolgokra kínál vajpuha-megoldást amik nélkülük nem lehetségesek. S fájón közös bennük az is, hogy mindkettő megalkotója életében elismerés nélkül maradt. E dolgozat jelen zárófejezete igyekszik adalékaival pótolni azt amivel a tudományos-közösség tartozik Cvet emlékezetének; azt azonban nem tudhatom hogy az ide-beiktatott utalások vajon elegendőek lesznek-e arra, hogy a még be nem fogadott Vízgazda-rendszer is utat találjon a szélesebb-alkalmazásban – vagy ehhez várnia kell még az emberiségnek Zechmeister reinkarnációjára.

A nominálást értékelő Olof Hammarsten indolkása igazán beszédes a korszak-ítészei éleslátásáról. Áttekintése értelmében Cvet munkája[24]

„oldékonysági viszonyokra és elnyelési-spektrumokra korlátozódik, eltekintve néhány polemikus-esszétől és prioritásokat feszegető kérdésektől.”

Az 1919-es díj odaítélése idejét Cvet pedig már nem élte meg – de 1919-ben megint nem osztottak ki díjat (biztos ami biztos?).

Dokumentált adalék Willstätter idegenkedéséhez az is, hogy midőn saját munkájában elakadva mégis Cvet módszeréhez fordult, kezei közt az csődöt mondott. Ennek akkori megszellőztetése, mondanunk se kell, Cvet esélyeit rontotta tovább. Évtizedekre rá derítette ki W. munkája leírása alapján a kromatográfiát ismét a felszínre-hozó Lederer [ld. ref.1c 330p], hogy mi is történhetett. W. az elvégzendő munkát egyik asszisztensére osztotta ki, azonban egyikük sem figyelt fel a Cvet könyvében* rögzített részletre amely figyelmeztetett: bizonyos labilisabb-vegyületek hajlamosak lehetnek aktívabb-tölteteken részleges-bomlást szenvedni. W. viselkedése az esettel kapcsolatban végképp nélkülözi a lehetséges korrektív-lépéseket. Amennyiben nem tartja méltóságán-alulinak, úgy közvetlenül Cvet felé is adresszálhatta volna a felmerült kételyt, s valószínűtlen hogy a dolgok helyretételében messzemenően érdekelt Cvet ne vette volna a fáradságot hogy elismételje neki [W. anyanyelvén is] ismétlőleg a már leírtakat. W. vádja tehát ahhoz hasonlatos, mint mikor az ünnepelt zsoké hibáztatja a versenylovat, csak mert aznap fordítva ült a hátára és lepottyant onnan.

* Cvet 1910-es opus magnum kötetéről van szó, amely oroszul íródott, ám W. lefordíttatta magánhasználatra 1 példányban. Hogy vajon az eseti-fordító követett-e el műhibát vagy az asszisztensnek kellett lenyelnie később a békát, akár maradhat is a Niebelungok titka.

Nem mintha változtatna bármit is a megtörténteken, de a dolgok árnyalása egyéb-elemek bevonásával segítheti az utólagos-megítélést: Vajon Willstätter volt akkora óriás hogy az árnyékában Cvet pöttömnyinek hatott, vagy W. sikere abban állt hogy sikerült még idejében az elmerevedés-szimptómáit mutató klasszikus-kémia lenyugvó-Napja elé pozícionálnia magát, miáltal az árnyéka önnön-mérete többszörösére nőtt, amelynek a homályában várakozott sorsára Cvet.

Adalékokat sorol ehhez egy 2015-ös áttekintés[25]. W. elhíresült 1924-es visszavonulása mögött
(a nagydobra-vert politikai-indíttatású mellett) a felderítés szerint egyéb-tényezők is meghúzódhattak:
A korábbi sikereihez hasonlók elmaradoztak. [A tanulmány eredetijében: „He must have felt, at times,
that his best days as a researcher were over.”] Ennek jelző-póznáiként említtetnek:

·     Éppen a megdicsőült-területen, a klorofill-témában nem volt képes előbbrejutni.[26]
[Ld. a előbb jelzett elakadását is.].

·     Kellemetlenül érinthette, hogy hírneves-munkáját a mauzóleumba tolta Robinson 1917-es egylépéses szintézise[27]: W. cikloheptanonból kiinduló tropinon szintézis-útja 20-lépéses ~0,75% kihozatallal, szemben Robinson 1-lépéses ~17%-os kihozatalú szintézisével.

·     Ellehetetlenülés kísérlete a választott-enzim kristályos-állapotba hozásában.

·     A 4-vegyértékű oxigénhez való eseti-ragaszkodása (még az 1942-es önéletrajzi kötete is őrzi a lenyomatát) enyhe indikáció arra nézve hogy az un. oktett-szabály nem talált stabil-otthonra az egyébként rengeteg-ismeretet hordozó koponyájában.

3.) Létezett-e bármi előzmény amire Cvet felfedezése támaszkodott?

Cvet értékelésekor is természetes hogy fel kell merüljön az un. elsőbbség-kérdése. Ebben a tekintetben bukkan fel a múlt ködéből az un. „kapilláris-analízis”. Ez (a mai-tudás terminológiájával fogalmazva) valójában kezdetleges-elrendezésű papírkromatográfia, frontális-módú kifejlesztéssel, jobbára adszorpciós-mechanizmussal. Feltalálója Schoenbein (1799–1868)[28], továbbvivője pedig tanítványa Goppelsroeder (1837–1919) gyakorlatilag haláláig. Aki az átvett-metodikán hajszálnyit sem változtat; mindketten alapvetően-helytelen magyarázatot adva a módszer működése okául [kapilláris-akció]; amely az alkalmazás mikéntjéből adódóan rendkívül-kevés eredményt mutat fel. Cvet ismerte a módszert, kitért rá, összehasonlításban a helyére is tette*.

* Utalás található erre a Molisch-vitában[29] is – amelynek egyik idevágó idézete:

„Eddig csak oroszul publikáltam a módszeremről (aminek semmi köze Goppelsroeder kapilláris-analíziséhez). A német-nyelvű publikációja készülőben van.”

Távolabbról-nézve a kapilláris-analízis esetleges-aspirációit, talán nem-túlzó a figyelmeztetés: Azért mert valaki kitalál egy addig még nemlétező elrendezést, meg is valósítja, és történik is ott valami, az lehet újdonság, de nem biztos hogy jó bármire is.

Említést érdemel, kapcsosan, hogy a módszer jóval Cvet halála után vált érdemben használhatóvá, éspedig azáltal hogy Liesegang (1869–1947) újításokat vezetett be: zárt-térbe helyezte, és elúciós-módot alkalmazott [Cvet nyomán]. Ő még a 2D verzióhoz is eljutott[30]; mégsem jutott ki neki a hírnév dicsősége, hanem Martin & Synge hasonló kísérlete kapta ebben a vonatkozásban is az elismerést. Ettre ezt ekképp kísérli meg magyarázni[31]:

„Ne felejtsük el hogy akkoriban a háború dúlt, és nem volt kommunikáció Németország és Anglia között. Ezenkívül Liesegang kolloid-vegyész volt, aki [pályája során] nem mutatott speciális-érdeklődést az analitikai kémia vagy a biokémia iránt. Ezentúl ekkor már 74 éves volt, hivatalos tudományos kötődéssel nem bírt; továbbá nem voltak követői.”

Pedig ebben a tekintetben is Liesegang volt a távolabbra-tekintőbb[32]:

„A víz helyettesíthető szerves folyadékokkal, a szűrőpapír gipszkartonnal stb.”

Amely kitétele az eljövendő vékonyréteg-kromatográfia [TLC] repertoárjára is utalt. Emellett Liesegang túlságosan-sokoldalú volt ahhoz hogy ez a tette kiemelkedjen a többi közül[33]. Azt kidomborítani hogy nem volt akadémiai kötődése már a beskatulyázási-kényszer határesete – bár az hogy az illetőt kiemelkedő kolloid-kémikusnak titulálta az emlékezet nehezen-hozható paritásba azzal hogy a kémiát-illető vonatkozásokban outsider lett volna.

4.) Miként történhetett, hogy a tetszhalálba merevedett kromatográfia mégis feltámadott
és üstökös-szerű pályára állt?

A történet rejtelmessége vetekszik azzal, ahogyan a Bölcsek Köve megtalálása utáni vágy megszállott-mesterei céltalannak-tűnő kísérlet-halmazából végül kisarjadt a Kémia Tudománya.
A kromatográfiás-elválasztást céljaik elérésére sikerrel-alkalmazó Cvet-korabeli PhD dolgozatok ugyan elfeküdtek, s mivel a megalkotóik további-karrierjében már nem játszottak szerepet, a betűkbe-foglalt tapasztalati-bizonyítékok nem segítették ébren-tartani azt az érdeklődést a módszer iránt, aminek az elaltatásában többen jeleskedtek. Egyetlen kivétel akadt: a már említett Palmer, aki a tengerentúlon továbbra is alkalmazta a módszert, s szorgalmasan gyűjtötte a vele-nyerhető kísérletes-adatokat. Ez a magányosan-pislákoló parázs azonban csak arra volt elegendő, hogy félhomályánál megszülessen egy könyv, amelyben a tejipari-vonatkozások ismeretei mellett a kromatográfia segítségével nyert adatok is helyet kaptak. Maga a módszer kezei-közt nem ment át változáson, olyannyira nem hogy a szaporodó-közlemények vonatkozó-része ebben a leírásban merült ki: „az elválasztás a korábban már leírtak szerint zajlott”.

A további-történések a források eltérő-feldolgozásai eredményeként néhol eltérőek, másutt hézagosak; a hozzáférhető részletekből magam az események nagyobb-tablóját a következőképp illesztettem össze:

Időutazásunk következő-állomása 1930, amely évben a frissen-doktorált Lederer (1908–1988) származása-miatt nem kapott kutatói-állást szülőhazájában; odahagyva Ausztriát Heidelbergbe ment, ahol Kuhn (1900–1967) laboratóriumában csatlakozott az A-vitamin szerkezetfelderítésén munkálkodókhoz. Miután Lederer a karotin-preparátumokat vizsgálva köztük több eltérő-minőséget talált, diszkutált a téma vezetőjével, aki felvetette: hátha az egyik csupán két már-azonosított vegyület keveréke, s arra bíztatta a keze alatt dolgozót hogy „válassza azokat el”. Az útbaigazítás ezen ajándékba-kapott rejtek-kulcsa birtokában Lederer irodalmazásba kezdett. Rátalált Palmer könyvére, s megtalálta benne a Cvet-módszerével elért rengeteg eredményt; kezébe akadt Willstätter könyve is a klorofillról, amelyben W. kifejtette aggályait mind a módszer mind Cvet eredményeit illetően; és fellelt néhányat a kromatográfiát sikerrel a vitorlájukba-fogó korai PhD dolgozatokból is. A talált ellentmondásoktól mémileg elbizonytalanodva Lederer témavezetője tanácsáért folyamodott. Kuhn, az egykori Willstätter tanítvány, meghallgatta beosztottja beszámolóját, majd előkereste s odaadta könyvtárából Cvet németre-fordított nagydoktoriját – azt, amit anno W. magának rendelt de nem jutott vele semmire, s amit elpostázott Kuhn-nak midőn hírét vette hogy tanítványa elakadt a kutatásában, hogy kezdjen vele amit jónak lát. Cvet szellemi-hagyatéka tehát ismét gazdát cserélt, ám ezúttal jó-kezekbe került. Mert dacára hogy Lederer 1933-ban távozott a csoportból (jobbnak látta ha Hitler hatalomra-jutását követően azonnal otthagyja Németországot), Kuhn 1938-ben megkapta a Kémiai Nobel-díjat[34] a „karotinoidok és vitaminok terén végzett munkájáért”.*

* A részletesebb indoklásban ez áll: „Az általa kifejlesztett kromatográfiás-technikák
fontos szereppel bírtak az anyagok izolálásában és tiszta előállításában.”

Az érdeklődő pedig csak vakarhatja a fejét mikor a részletekért kattint:

„Richard Kuhn nem tartott előadást a díjátadáskor.”[35]

A felmerülő-kajánság azonban mellőzhető, amint a forrásokat tüzetesebben vesszük szemügyre: Hitler megtiltotta német tudósoknak a Díj átvételét. Érintette ez rajta kívül Butenandt (1939), Hevesy (1943) és Hahn (1944) személyét is; mind késve kapta meg a Díjat, és az előadásuk is elmaradt.

[Azért érdekes lenne annak lenyomata, miként is tálalta volna Kuhn a felfedezések körülményeit…]

Miután a történelem viharai elcsendesültek, Lederer ugyan tett még egyet-s-mást a kromatográfia körül, de elsősorban a biokémia, majd az immunológia felé orientálódott. Nem a véletlen műve volt, hogy Cvet kezébe-kerülő munkáját kapásból-abszolválta s lökte ezáltal a siker felé a Heidelbergi csoport kutatását; Lederer ugyanilyen biztos kézzel ismerte fel az 1960-as években színre-lépett NMR és MS fontosságát a jövő kutatásaiban.

Úgy tűnik, hogy azok akik kapcsolatba kerültek a Cvet munkáját lekicsinylő Willstätter -rel, azok – így vagy úgy – a kromatográfia révén jutnak elkerülhetetlenül a céljaik megvalósításában előre (közülük többen a Nobel-díjig is). Zechmeister László (1889–1972) is Willstätter tanítványként indult az 1913-ban megszerzett doktorátusával, ám az ő sorsa az előbb-említettekétől eltérő utat vett. A világháború kitörésekor be kellett vonuljon a Monarchia hadseregbe; rövidesen hadifogságba esett a keleti-fronton; ahonnan csak 1919-ben keveredett haza. A vesztes-oldalon végzett és területében-megcsonkolt Magyarország háború-utáni politikai és gazdasági káoszában csak 1923-ra kapott stabil állásajánlatot: katedrát a Pozsony elvesztével újonnan-alapított Pécsi Egyetemen. A 33 évesen elnyert nagy megtiszteltetés azonban csak a papíron csillogott: szinte a semmiből kellett megteremtenie az oktatás és a kutatás fizikai-feltételeit. Kezdve az épületek létrehozásától, a laboratóriumok kialakítása és eszközökkel történő felszerelésen át a munkatársak felleléséig; mindezt a jóvátételi-sarc terhét is nyögő országban. Ezek is közrejátszanak abban, hogy nehezen ítélhető meg pontosan, mikor is vette fel Z. a kromatográfia vonalát. A karotinoidok tárgyában 1932-ben megjelent könyv általa-írt fejezetében, amit egy évvel később önálló-monográfiává bővített[36], már részletes diszkusszióját adja a technikának és annak alkalmazási-lehetőségeit a növényi-pigmentek kutatásában, a szövegből pedig az is kiviláglik hogy a módszert-illetően abban saját-tapasztalattal is bír; szakfolyóiratban viszont először csak 1934-ben jelentkezik a kromatográfia alkalmazásával[37]. Legfontosabb hozzájárulásának az utókor az adszorpciós-kromatográfia tárgyában megírt kompendiumát[38] tekinti, amely könyv azonnal bestseller lett, több kiadást megélve német és angol nyelven.[39]

Ettre értékelése szerint[40] a Kuhn/Winterstein/Lederer szerző-hármas érdeme az első folyadék-kromatográfiáról írott könyv (1931-ben), míg Z. munkái közé sorolnak a készülék-fejlesztés úttörő-lépései, az adszorbensek tanulmányozása és kiválasztása, az eluens viselkedése, az újdonat technikáról összegyűlt információ terjesztésén túl.

Z. értékelése ugyanakkor Cvet-re összpontosít[41]:

„A kromatográfia feltalálója minden kétséget kizáróan Cvet, annak összes fundamentális aspektusával.”

Sakodynskii [ref.1d-ben] kiemeli mint központi-jelentőségűt Z. ezen megfigyelését[42]:

„Ismeretes hogy több kiemelkedő felfedezést ér az a sors hogy elsőre nem értékelik, emiatt az stagnál és fejlődése gyakran csak jelentős idő elteltével kezdődik. Ezen látens-időszak hossza annak mértéke, hogy a felfedező milyen mértékben előzte meg a kortársait.”

Nem töltünk időt azokkal a találgatásokkal hogy vajon kaphatott-e volna Z. Nobel-díjat a kromatográfiában felmutatott tetteiért (morfondírozott ezen eleget Nobel-díjas kortárs-honfitársa, Szentgyörgyi), hiszen Cvet mellőzése ismeretében hatalmasat kellene alkotnia a kromatográfiában bárkinek is ahhoz hogy az utókor ítélete előtt tisztán megálhasson. Helyette arra kísérlek meg rávilágítani, mi is tehette képessé Z.-t arra hogy revitalizálja Cvet metodikáját, fényesen rehabilitálva személyt és életművét egyaránt, annak kiterjesztett alkalmazásaival.

Kiindulásul szolgálhat a már említett életrajzi-adat, miszerint Z. is megfordult Willstätter vonzáskörében: így az 1913-as PhD dolgozata is W. laboratóriumához köti. Mivel akkortájt W. már teljesen el volt merülve a klorofill komponensei körüli zűrzavarban, teljességgel valószerűtlen hogy ne lettek volna Z.-nek értesülései a W. és Cvet közti nyilvánosra-táguló véleménykülönbség kapcsán Cvet eredményeiről. Ami arra indíthatta az érdeklődő ifjút hogy (beszámolási-kötelezettség nélkül) olvasgassa Cvet német-szakfolyóiratokban megjelent cikkeit, s gondolkodhatott is felőlük eleget. Abban a helyzetben viszont nem volt hogy a témában ott saját-kezdeményezésű kutatást indítson, professzorát pedig (annak hangoztatott nézeteit ismerve) nem lett volna értelme kapacitálni – a kioktatás bevállalása adott-esetben egyenlő a szakmai-öngyilkossággal. Arra pedig hogy eljövendő-munkája nem fog kimerülni a szolgai-utánzásban, biztosítékot sejtet egy közjáték: A háború-utáni káosz zavaros éveiben alkalom adatott Budapesten Hevesy Györggyel dolgoznia[43], aki az izotópok alkalmazásával kifejlesztett analitikai-eljárásokért végül 1943-ban kapott Kémiai Nobel-díjat. Z. látásmódjára bizonyára szélesítően hatott ez a kitérő.

Annyi tehát rögzíthető, hogy Z. kromatográfiás kompendiuma, amely 1938 és 1943 között több kiadást ért meg mind német mind angol nyelven [ld. ref.38], sokakat fordíthatott az új metodika alkalmazása ill. kutatása felé. Az pedig tény, hogy a módszer 1952-ben Kémiai Nobel-díjjal lett érdemesítve. A következőkben az érdem körül fogunk tapogatódzni.

Ugrunk az Időben megint, s az 1941–1952 időszakban vizsgálódunk.

Az 1952-ben odaítélt Kémiai Nobel-díj pontosító-indoklása így fogalmazott: „a megoszlásos-kromatográfia felfedezéséért” [„for their invention of partition chromatography”] A kromatográfia története kronológiája szerint viszont az 1951-52. év az első működő gázkromatográf és a vele végrehajtott demonstratív-kísérlet publikációba-rögzítéséről híres – mégpedig az éppen-díjazott szerzőktől; akiknek a megoszlásos-kromatográfiát említő cikkei viszont az 1941. és 1944. évekből valók. Annyi mindenesetre rögzíthető: végre-valahára a kromatográfia tárgya is megkapta a legmagasabb tudományos elismerést, de valahogy nem kerek a történet.

Túlvagyunk rajta, kit érdekel, mondhatnók; nem-kétséges hogy jól meg lett rágva a döntés, és a döntnökök pontosan tudják e zavarbaejtő-kettősség mögötti rejtély okát. Csakhogy, ha az ítélet-felületessége a tények megbicsaklásához vezet, akkor mégis oda kell figyelni. Így pl. a GC történetét nemrégen dióhéjba-foglaló cikkező írásából már a következő állítás néz velünk farkasszemet[44]:

„Ezt a korlátozást azonban a kapillárisoszlop feltalálása megszüntette, emelte ki Martin…”

Helyesen; csupán azt (a „csekélységet”) mulasztotta el hozzátenni, hogy a kapilláris-kolonnák léte, teoretikus-megokolása valamint gyakorlatba-ültetése Golay érdeme.

Nem lehet ártalmas hát – a tényállás és az igazság kiderítéséhez legalábbis nem – ha tényekre-támaszkodva nézünk körbe, elemzésekkel ill. szembesítő-jelleggel. Kezdjük a felgombolyítást az érdemesítésben-nevesített megoszlásos-kromatográfia feltalálását deklaráló cikkel. A központi-szerepet betöltő 1941-es publikációban[45] szerzők az ellenáramú-extrakciós kísérleteik továbblépéseként tálalják az áttérésüket a kromatográfia felé. A kihámozható-hivatkozások időrendiségéből viszont az derül ki, hogy kitartó ellenáramú-menetelésük[46] folytatásaként[47] máshova kanyarodtak: a perjodátos-oxidáció csöndes mellékutcájába. Ahonnan viszont nincs kapu oda, ahova gondolataik-erejénél fogva láttatják magukat érkezni. Megrágandó lehet ebben a kontextusban Martin Nobel-díjas beszédének* ez a részlete[48]:

„Körülbelül ugyanebben az időben legalább két másik kutatóban merült fel lényegében a miénkkel azonos ötlet a „megosztási kromatográfiát” illetően. Sverre Stene-re gondolok Norvégiában és Van Dyckre Hollandiában. Nem várakozott azonban az asztalukon olyan probléma amelynek a megoldására ezt a metodikát azonnal bevethették volna, így munkájuk viszonylag észrevétlen maradt.”

* Martin & Synge: Akik vállalkoznak arra hogy elolvassák mindkettőjük Nobel Prize Lecture beszédét teljes-terjedelmében, megfigyelhetik hogy beszámolóik őszinte-együgyűsége eléri Petőfi szívünknek oly kedves Anyám tyúkja c. verse szintjét, valamint hogy szakmaiságuk mélyvize sem hanyatlik jelentősen e szint alá.

Mi jobb ha most nem akadunk fel az idézett-szöveg egyetlen részletén sem, hanem haladunk tovább. A mai-tudás birtokában óhatatlanul könnyebb a dolgunk mint volt a kor ítészeinek anno. Ugyanis alapismeretté vált, hogy adszorpciós GC esetén a visszatartás arányos az adszorbensként-fungáló töltet felületével, míg megoszlásos GC esetén a visszatartás a hordozóra felvitt [(viszkózus) folyadékként-viselkedő] állófázis mennyiségével arányos – amely mennyiség kívánalom-szerint befolyásolható (ellentétben a töltet-felülete méretével, ami adott). És gáz-kromatográfiásan mindkét működési-mechanizmus megvalósítható, mert a mozgófázisként ható gáz-áram nem bolygatja meg sem a töltet felületét sem a rajtalevő állófázist. Amennyiben viszont a mozgófázis folyadék, úgy szinte elképzelhetetlen hogy áramlása-ellenében a hordozóhoz rögzülve maradjon egy másik-jellegű folyadék olyan rétege, amelynek a mennyiségével-arányos vastagságát mi szeretnénk az elképzeléseinkhez igazítani. Hiszen ha a hordozó anyagára rögzíteni-kívánt állófázis több annál mint amit a hordozó megtartani képes, akkor oszlopba-zárt elrendezéskor a fölösleg lecsöpög ill. tovamosódik az eluens-folyadékkal (akkoris ha csupán korlátosan elegyednek), illetve leszivárog róla ha az elrendezés nyitott [vékonyréteg és papírkromatográfia]. Amikor tehát folyadék-mozgófázisú kromatográfiáról értekezve „megoszlásról” beszélnek, akkor ott zavar van a folyamat molekuláris-szintű értelmezésében. Mert az, hogy a víz, igencsak-poláros vegyület lévén, képes [adszorpció által] réteget képezni többféle hordozó [szilikagél, cellulóz…] felületén, s emiatt úgy vélhető mintha a víz és a mozgó eluens-folyadék közti megoszlás lenne a kromatográfiás haladás/szeparáció hajtóereje, nem más mint makroszkopikus-szemléletű fenomenológiás-ketrecű félremagyarázás. A víznek a hordozón-történt adszorpciójával létrejövő [és a kölcsönhatás molekuláris-jellege által konkrétan-definiált szerkezetű] réteggel valójában a hordozó eredeti adszorpciós-felületén megtapadó módosított-felület áll elő. Ha pedig felület, akkor a visszatartást-igazító törvényei is egészen olyanok mint adszorpció esetén, miáltal a beidegződött elnevezésben a „megoszlásos” jelző nem bír tartalommal, félrevezető.

Mindez tükröződik a díjazott-páros cikkeiben is, csupán türelmet igényel a szétszórt adatok és állítások egymás közelségébe hozása. Például ref.45 Table1, 1365p alatt a számolt és mért megoszlási-hányadosok kitűnő-egyezésével igyekszik elkápráztatni, amelyhez tartozó kísérletekben a mozgófázis 1% nBuOH-t tartalmazó [vízzel-telített] CHCl3 volt; majd az alatta-levő szövegben hozzáteszi hogy a talált értékek [2 komponensre: 9,5 és 1,4] megfelelően szemléltetik ref.46a) megoszlási-hányadosaihoz képest (amik extrakciós-mérések eredményei) hogy jelentős-hatása van az 1% nBuOH hozzáadásának. Ami felől nincs kétség ha valaki megszemléli ref.46a) TableII. adatait, amik víz/CHCl3 kölcsönhatásra lettek kimérve [és a vonatkozó értékek: 15 és 5]. Ezen értékek összevetéséből racionálisan az következne, hogy kromatográfiára átültetés esetén CHCl3 mozgófázissal valamivel-lassúbb lenne az elúció. Ehelyett a megoszlásos-kromatográfia alapcikkének tekintett ref.45 a következő megfigyelést rögzíti[49]:

„Mozgófázisként tiszta kloroformot alkalmazva a komponensek rendkívül-lassan haladnak előre, szeparációt alig mutatva. Ami a szilika-hordozó felületén bekövetkező adszorpcióra utal.”

Ezzel máris előállt a kavarodás: Amennyiben a szilikagél felületét az elképzeléseik szerint úgy borítaná a víz hogy az víz-tulajdonságú állófázisként hasson, akkor nem állhatna elő a „megoszlás” mellett/helyett adszorpció; ha viszont az a jelzett-mértékben előáll, akkor a hordozón levő vízréteg ténylegesen csak felület – amelynek a tulajdonságain (valamelyest) módosít a hordozó felületének a közelsége. A helyzet félreértését akár azonnal tisztázhatná a cikkben rögtön következő mondat[50]:

„Stabilizált (1% EtOH-t tartalmazó) kloroform használatakor a komponensek haladása normális, feltehetően mert az etanol eluálja azokat a szilika-felületről.”

Amit homály-oszlatásért megtoldhatunk ezzel: Éppen úgy, ahogyan a hozzáadott nBuOH tapasztalatuk szerint meggyorsította az elúciót; merthogy általa erősödik az eluens kölcsönhatása a –Si–OH H–O–H [víz-oldali] felületen adszorptíve-rögzült komponensekkel a kötés bontására.

Mindezek visszafogott beismerésére lehet jelzés-értékű a tárgykörben másik leggyakrabban-citált publikációjuk bevezető-mondata[51]:

„A (1943b) cikk szerző-hármasa megkísérelte az aminosavak szétválasztását szilikagél-hordozón kivitelezendő megoszlási-kromatográfiával, de az használhatatlannak bizonyult több aminosav szilícium-dioxid általi adszorpciója okán. Jó elválasztást értek el azonban cellulóz szűrőpapír csíkokon végzett kísérleteikkel.”

Tehát egy tánclépéssel átugrottak arra a papírkromatográfiára, amely a „kapilláris-analízisből” kifejlődve már relatíve-megállapodott elemzési-technika, s amelyre ugyan ismételten ráerőltetik a megoszlásos-skatulyát, viszont ezúttal a hangsúly arra tevődött, hogy a Liesang által már indikált 2D kifejlesztés evidens ám látványos-eredményt adó módszerét prezentálásukon-keresztül az iszákjuk biztonságába tehessék. Ha megengedjük is hogy a papírkromatográfia 2D-alkalmazása független-gondolatok eredményeként került rögzítésre két egymástól-távoli helyszínen, aminek azonnali-felismerését a folyó-háború körülményei közt megnehezített ill. ellehetetlenülő tájékozódás a német szakfolyóiratok friss eredményeiben ténylegesen előidézhette, az eredmények évekkel-későbbi elismerésekor a feltalálók-közti különbségtételnek nem lenne szabad odáig jutni, ami az egyik csapat magasba-emelése mellett hagyja hogy a másik-félre a feledés kukája-fedele záródjék.

Felmerül mármost a kérdés: Ha ez a „megoszlásos-kromatográfia” tényleg akkora durranás hogy „felfedezése” [miként ezt az 1952. évi megokolás is rögzíti] Kémiai Nobel-díjat érdemel, akkor miért késlekedtek az odaítéléssel további 8 évet? Hiszen a közbenső-évek alatt nem szökött szárba a módszer; nem is gyarapodott vagy mélyült a tárgykör további-kutatásokról számot-adó publikációkkal. Ellenben színrelépett a gázkromatográfia: óriási érdeklődést keltve, ám mindenféle hivatalos honoráció meglebegtetése nélkül.

Szükséges-e mondanom, hogy az utókor a gázkromatográf megalkotását is Martinék nevéhez köti? Igaz ami igaz, már az 1941-es cikkükben van egy megbúvó-mondat[52] amely a megvalósítás lehetőségére utal:

„A mozgófázis nem szükségszerű hogy folyadéknak legyen, lehet gőz is… Az illékony anyagok nagyon finom elválasztása válhat lehetővé ezáltal egy olyan oszlopban, amelyben állandó-jelleggel áramlik a gáz.”

Nem tennék szigorú egyenlőségjelet e prófécia és aközé hogy már az ókori-görögök is emlegették az atomokat, merthogy 1950 végére váratlanul előálltak egy tákolmánnyal, amely a mondott-elven működve elválasztást produkált – s ennek lenyomatát is adták két eltérő-helyen megjelentetett közléssel, praktikusan azonos-tartalommal[53]. Ígyen az 1952. évi nagydíj odaítélését lefolytató Bizottságnak volt alkalma hogy ez a hír is megüsse a fülét. Annak kapcsán, hogy volt-e bármiféle tényező ami afelé hajlította a döntnököket, hogy a fülön-találás fölötti konzílium eredményeként arra jussanak hogy maradnak inkább az obskúrus megoszlásos-teljesítmény honorálásánál indoklásukban, két okot említenék:

i) A megoszlásos-fronton magányosan áll a várakozó-páros (látványosan megdicsőülten a friss GC-bemutatóiktól), így egy ottani „rangsor”-hirdetés nem okozhat felbolydulást, sőt.

ii) A Gázkromatográfiával kapcsos teljesítmény díjazása esetén viszont ott mered egy nehezen-kezelhető kettősség: Évekkel Martinék előtt kezdett kutatásaival E. Cremer (1900–1996) előbb alkotta meg a működő-szerkezetet, kirívó objektív-nehézségek ellenére.

Nem mehetünk el hát amellett hogy meg ne vizsgálnánk: Mit tett a kromatográfiáért Cremer[54]. Képességeit és életútját tekintve azonnal előbukkan néhány arra-utaló elem hogy nem-átlagos szellemi-potenciállal bírt [valamint határozottsággal, az talált-igazság melletti kiálláshoz]. Ennek egyik előfutáraként értelmezhető az eset, miszerint a PhD dolgozata konklúzióját nem merte bevállalni a vezető-tanára, s hogy a presztízse egy téveszméhez-kötötten nehogy megtépázódjon, engedte hogy az újdonság egyedül a dolgozat szerzője neve alatt jelenjen meg[55]. Amiben deklaráltatott a gyökös-mechanizmusú láncreakció-lefutás. Amely terület ezzel kinyílott, s néhány évtizedre rá 1956-ben Nobel-díjat hozott az orosz Semenov-nak. Eközben a hölgy, innen-amoda csapódva, több világnagyság mellett is megfordult, ami indikáció lehet a széleslátókörűségére. Amit azonban a kor s hely szelleme helyénvalónak ítélt korlátozni: nő létére csak akkor kapott végre önálló professzori-állást, amikor a II. Világháború során felmerült hadi-célzatú fejlesztések elszólították onnan a férfi-kollegákat (azokat akik addig nem emigráltak az előretörő nácizmus elől). Ezekről később így vall[56]:

Doktorátusi-fokozatom 1927-es megszerzését követő 10 évben nem volt állandó-alkalmazásom. Legfeljebb ösztöndíjra lehetett sansz, vagy nyári-munkára; mint pl. a Bioklimatikus Kutatási-központban méréseket végezni, amit nemigen lehet tudománynak nevezni. És akkor végre jött egy alkalom, egy híres ember, Hevesy György oldalán dolgoznom…

Hányattatása néhány állomása:

i) Rövid-ideig Bonhoffer keze alatt a Fritz Haber Intézetben dolgozott
a fotokémia kvantum-elméleti problematikáján;

ii) Hevesy keze alatt Freiburgban az alkohol ritkaföldfém-oxidok által kiváltott bomlása vizsgálatakor fedezték fel az aktiválási-energia és az ütközési-faktor közti összefüggést (kompenzációs-effektus);

iii) Majd Polányival a hidrogén orto és para állapotai közti átmenetet vizsgálták;

iv) Ezt követően a Debye vezetése alatt zajló izotóp-szeparációs kutatásban kapott helyet…

Érdeklődése központjában azonban a katalízis és a hozzákapcsolódó adszorpciós-jelenségek voltak, amiből (miután 1940-ben végre önálló-útra léphetett) rövidesen kisarjadt az adszorpciós-módú gázkromatográfia.

Néhány adalék eligazítóul hogy képet alkothassunk az érdemekről – függetlenül a találgatásoktól, hogy tudott-e valamelyik fél a másik törekvéseiről:*

* Azoknak akik mégis ebbe az irányba kalandoznának, érdemes latolgatásaik kosarába tenni a következőket: Cremer (megelőző munkái alapján ítélve) a felmerülő-témákat elméleti-síkon és eszköztárral vizsgáló kutató, aki közleményeit fizikai és elektrokémiai profilú szakfolyóiratokba helyezi el [német-nyelven]. Ahonnan kizárt dolog hogy átránduljon olvasgatni az angol-nyelvű Biokémiai-folyóiratokat, pláne nem azzal a kitartó böngészéssel hogy az ismétlődő félsikerű gyapjú-extrakciós leírások közt észlelhesse Martin 1941-ben elejtett mondatát. Másoldalról, a számában szaporodó kromatográfiás-érdeklődésű kutatótábor sem szophatja ki az ujjából, hogy amire figyelniük kellene az számukra érdektelen-terület újságaiban fog napvilágot látni. Tehát az ötlet és megvalósítása független-volta Cremer oldaláról egészen biztos, de a másik-fél oldaláról is eléggé valószínű.

Viszont az is kétségtelen, hogy míg annak a tábornak amiben Cremer mozog a kromatográfia mindenestül testidegen, addig a Biokémiai-újságokat látogatók már fogékonyabbak lehetnek arra ha csak fel is bukkan a kromatográfia említése, hiszen egyszer már óriásit buktak midőn a Cvet által itt elhelyezett alapvetések Willstätter tekintélye miatt elvetésre kerültek, ám azok mások kezei alatt újjászülettek – többek között éppen az ő hasznukra.

Cremer egy kitűzött-feladat megoldhatatlansága miatt fordult (Hesse 1943-as könyve[57] nyomán)
a gázfázisban alkalmazandó kromatográfiás elv felé: etilén/acetilén gyors egymás-melletti kvantitatív meghatározására lett volna szüksége. Mivel számításai szerint a hagyományos-módszerek nem vezetnek sikerre ha a vegyületek közti adszorpciós-hő 0,1 kcal alatt van, Cremer egy köznapi-hasonlatból kiinduló rövidke matematikai-levezetéssel arra jutott, hogy a kromatográfiás-elv alkalmazása még akkor is sikert kell hozzon ha a különbség csak 0,01 kcal. Ezen felbuzdulva látott volna neki a megvalósításnak – ám előtte (1944 novemberében) szerette volna ha ez a gondolata és levezetése közlést nyer [ld. ref.60a részeként]. No, ez nem valósult meg: a háború közbeszólt; ha nem is kegyetlenül de hatékonyan. 1947-re végül feladta a reményt hogy beküldött iniciatívájáról tudomást szerez a világ, viszont közben sem ült a babérjain. Pedig 1944 decemberében az Egyetemet bombatalálat döntötte romba, maga alá temetve Cremer laborját, benne az eszközeivel. A nála 1945 novemberében PhD-re jelentkező Prior (aki addig egy közeli iskolában volt tanár) a bombázásokat átvészelt iskola szertárából hozott át néhány oktatási demonstrációs-eszközt, amit kiegészítve a romok-alól kimenekíthetőkkel újraépítették a Cremer által kigondolt készüléket, s néhány hónap múltán kísérletileg bizonyítva állt a megjósolt-elválasztás ténye.

Prior disszertációjával (a kitűzött-cél elérésén túl) az is nyilvánvalóvá lett hogy egy teljesen-új analitikai-módszerre leltek, amely egyszerre alkalmas minőségi és mennyiségi meghatározásokhoz. S mivel ekkorra már végérvényessé vált hogy az 1944-es indító-cikk elveszett, az újra-publikálását tervezték megtoldani a friss eredményekkel is. Csakhogy, némely „csinosítás” [alapvonal-csúszás; csúcs-torzulás] valamint elméleti-pontosítás [a leendő retenciós-értékek tájékán] körüli teendőket előbbre-valónak tartották mint a „féligsült-tészta” étekre-bocsátását. Ez az 1947 őszén megkezdett munka 1950 májusára nyert befejezést, valamint a tézis közlést.[58] Azonban Cremer már 1949-ben szakmai-összejöveteleken elővezette gondolatait és eredményeit.[59]

Sajnos nem a megfelelő közönség előtt (rögzítik ezt a fenti-áttekintéshez felhasznált források[60] is), ahol az előadót éretlen-kérdésekkel ejtik kétségbe. Ahol talán egy-fokkal nagyobb értetlenség fogadta előadásait mint annakidején Cvet bejelentését.

Ezek fokmérőjéül csupán egyet idéznék ide:

„Hogyan képzeli [próbálja elhitetni velünk] Ön hogy 10–5 gramm anyag mennyiségileg meghatározható több-grammnyi szennyezett adszorbens igénybevételével?”

[„How can you believe to quantitatively determine 10–5 g substance when you are using many grams of impure adsorbents?”]

Cremer soha nem vitatta a Nobel-díj bizottság 1952-es döntését*, viszont mindvégig kiállt amellett hogy közlésével megelőzte Martin-ékat. Azt meg senki nem vitathatja aki belenéz az archív anyagokba, hogy Martin-ék gázbürettás-detektora milyen-szintet képvisel Cremer hővezető-képességi detektorához képest – amelynek az elve mindmáig alkalmazásban maradt.

* Felmerülhetett szempontként még a politikai-szál megítélése is, s Cremer-ről az hír járta hogy tagja volt a Náci-párnak. Nem lehet tisztem 2024-ből vétót-felmutató döntnökként lépni fel abban a vádban miszerint Cremer belépett volna a Náci-pártba, hiszen mára ismeretes itthonról is, mi-módokon szervezte be az 1948-tól regnáló hatalom saját-ügynökeinek ártatlan-emberek sokaságát, akiknek volt féltenivalójuk. Az azonban bizonyosra vehető: aki az urán-projektben a prímet vivő Lise Meitner-t szökésében segíti (odahagyott csomagjai titkos utána-juttatásában vállalt C. szerepet) az nem lehetett szívbéli szimpatizánsa a Führeri-elgondolásoknak.

A vád maga, a Győztesek ki-nemmondott átiratában, azt jelenti hogy fityiszt neked, akármekkora tudós is lennél. Innen visszanézve a csodával határos, hogy C. ezen vád alóli végleges-tisztázása az 1945-től 1952-ig eltelt 7 év alatt sem sikeredett a Szövetségesek ilyen-irányú vizsgálódásait hivatalból-végző bizottságok egyikének sem, dacára hogy annyi már 1947-re bizonyossá vált hogy nem állítottak ki a nevére pártagsági-könyvet.

Ha mégis logikus vagy legalábbis ésszerű magyarázatot szeretnénk arra, miként alakult így a díj-odaítélés, arra a következő észjárás jóváhagyását kell elfogadnunk:

i) Az indoklásban nem szerepel a gázkromatográfia mint metodika,
csupán a díjazott módszer elve, a „megoszlásos-kromatográfia”.

ii) Tényszerű, hogy a Martin-ék által demonstrált GC
a kétféle működési-lehetőség közül a megoszlásos-elvet alkalmazza.

iii) Ha tehát a díjazás nem a létrehozott eszközt specifikálja hanem a mögötte mélyebben-fekvő elvet, akkor egyértelmű hogy ahhoz [ha az megoszlásos-ként említtetik] Cremer-nek semmi köze,
hiszen ő az adszorpciós-elv alkalmazásával működő GC-készülék megalkotásával prezentálta
a gázkromatográfia potenciálját.

Következmények:

k_i) Ezáltal – nem-feszegetve Cremer és a Náci-párt viszonyát – mellőzhető volt az értelmesebbek-számára nyilvánvaló aspiráció,
beleértve a már említett hátrányok ellenére előállt elsőbbségi-igényt.

k_ii) A felszínes-olvasatban némi együgyűséget mutató döntés
(mely szerint valami 8–11 évvel azelőtti zagyvaság lett volna díjazva a vadonatúj GC megvalósítása helyett) bevállalása e-módon megoldotta a Gordiuszi-csomót,
a Jövőre bízva hogy temesse maga alá az Idő e gügyeség látszatát,
amint a részletek mind-nagyobb fedésbe és feledésre jutnak.

k_iii) Cserébe a díjazottaktól is elvárt volt a közreműködés.
És valóban: míg a Díj átadása előtt Martin-ék a GC-készülékük bemutatói hozta siker fényében sütkéreztek, addig egyikük Nobel-díjas beszédében sem kap
érdemi-diszkussziót a Gázkromatográfia; maradnak az ellenáramú-extrakcióból nagykeservesen-megtett lépésük megoszlásos-kromatográfiás értelmezésénél.

k_iv) Arról már sem a döntnökök sem a díjazottak „nem tehetnek”,
hogy a lényeget-megcsippentő közönség (a mögöttes kuszaságot mint érdektelent félretolva)
a döntés következményeként a Martin–Synge párost a GC feltalálóiként tartja számon.

Az értékelést rövidebbre-fogva: nem lehetetlen hogy a látszólagos-gügyeség konspirációt fedett.

-  -  -  -  -  -  -  -  -

Úgy fest tehát hogy a rég-esedékes korrektív-lépés megtétetett: Cvet csaknem a szemétdombra hajított zseniális-módszerét hozzáértők alázattal kiemelték onnan, értelemszerű fejlesztéseket hajtva végre rajta és körülötte megbecsült helyre emelték, s 33 évvel Cvet halála után már csak az maradt hátra hogy milyen arc reprezentálja a módszert, midőn annak nagyszerűségével találkozik az eljövendő-korok halandója. Hát leltek egy párost. S ha már (a Díj okán is) előttük hajt térdet aki inkább ezen ízületét használja gyakrabban mint a fejét, hát halkabb-csinnadrattával ugyan de rájuk-aggatták még egyéb fegyvertények végrehajtása dicsőséges-elsőbbségét is – amiket nem ismétlünk.

-  -  -  -  -  -  -  -  -

1952 után tehát már nem lehetett hangoztatni hogy a kromatográfia mostohagyerek; bár az hogy a fölé-kirendelt gyámnak nem erőssége hogy felismerje az árváit, nyilvánvaló abból hogy nem észlelte: Az 1948-ban odaítélt díj mögött is a kromatográfiával-rokon metodika húzódott. Az elektroforézis éppúgy befogja csöndeskén a vegyületről-vegyületre különböző adszorpciós-erők egyediségét, akárcsak az előtérbe-helyezett ion-töltés/molekulasúly arányból adódó szelektív-elmozdulást, mint a létrejövő-szeparáció mögötti hatóerőket.

Láttuk hát a keserves-történetét, amint az 1903-ban Cvet által felfedezett kromatográfia 1952-re végül megkapta hivatalosan a legmagasabb Tudományos elismerést. Az is kivehető, hogy bár egy elv került díjazásra [miáltal mégsem a kromatográfia egészéhez lehet hozzárendelni a megkésett elismerést], valójában egy készülék létrejöttének a sikere áll a háttérben. Aki pedig ma néz bele akár Martin-ék akár Cremer vonatkozó dolgozataiba, elszörnyed az elválasztások minősége láttán – amiket „fényévekkel” szárnyalnak túl a mai kommersz kromatográfiás-lehetőségek. Ami felvetheti a kérdést: Nem lett volna helyénvaló e fejlődés előidézőit is honorálni? Kérdés, persze, hogy egy az elvében már megállapodott metodika puszta fejlesztése tekinthető-e újdonságnak – abban az értelemben ahogyan azt a Nobel-díj megítélése körüli latolgatások igénylik?

Mielőtt erre választ adhatnánk, figyeljük meg hogy a kiosztott Nobel-díjak (legalább) két csoportba oszthatók: a szerves-kémia területét érintő szintetikus ill. szerkezet-azonosító/igazoló felfedezésekre, és a szerkezet-kutatást elősegítő analitikai, un. segéd-technikák megalkotására. Az utóbbiak Nobel-díj érdemesítéseit az 1.Táblázat foglalja össze. Anélkül hogy megkérdőjelezném az 1936, 1937 és 1938 évek Nobel-díj érdemesítéseit, utánanézhet az érdeklődő hogy mindhárom díjazott alapvetően ugyanazokra a kromatográfiás-módszerekre (sic!) támaszkodó elválasztásokkal jutott el a felfedezéseihez, ebből kettő ráadásul praktikusan ugyanott [a karotinoidok és a vitaminok területén]. Ha tehát a különbség ennyire-csekély mértéke ellenére kiosztható volt (egymás-után!) újabb Nobel-díj, akkor értelmezhetetlen hogy a gázkromatográfia területén elért ugrás-szerűfejlesztés nem részesült hasonló elbírálásban.

Ez annál is kevésbé érthető, mert ennek a fejlődésnek az ugrásszerű-mozzanata vitán-felül egyetlen személyhez köthető: Golay szikár matematikai-levezetéssel bebizonyította hogy az üres kapilláriscső hatékonyabb mint a töltetes-kolonna.[61] Cseréjük ekként módot ad a sokkalta-hosszabb kolonna alkalmazására ugyanakkora bemeneti-nyomás mellett, miáltal a kolonna-hatékonyság akár 100-szorosára is növelhető. A teóriát már a következő-évben követte a demonstratív igazolás is.

Az 1.Táblázatból kiviláglik, hogy a felfedezés és a Díj odaítélése közti „Késés” ritka-kivételektől eltekintve akár igen-tetemes is lehet. Ami a következő mi lett volna ha szcenárió átgondolására késztethet: Elfogadva Martin-ék és Cremer kvázi-egyidejű felfedezését, várakozó-pozícióba lehetett volna sorolni mindkettőjüket, módot adva ezzel hogy csiszoljanak mind a módszerükön mind az elgondolásaikon, mielőtt azok díjazva lennének. Az eközben berobogó Golay-gondolatot ellenben nem szükséges várakoztatni, hiszen annak újdonság-léptéke virít, azonnal átlátható. Ekkor elérkezettnek lehet tekinteni az időt arra, hogy a kromatográfia úgy kapjon elismerést hogy az méltó legyen a módszerhez – ha már a születésekor a megünneplése sajnálatosan elmaradt. És az elismerésen osztozhatott volna mindhárom fél, hiszen a hatékony GC létrejöttéhez mindannyiuk munkájára szükség volt.

Díjazás éve

Téma

Feltaláló

a felfedezés ideje

Késés

1922

Tömegspektroszkópia

F. W. Aston

1919

2

1923

Mikroelemzés

F. Pregl

1910

12

1926

Ultracentrifuga

Th. Svedberg

1925

0

1943

Izotóp-technika

G. Hevesy

1923

19

1948

Elektroforézis

A. Tiselius

1930

17

1952

Megoszlásos-kromatográfia

Martin & Synge

1944

7

1952*

Klasszikus NMR

Bloch & Purcell

1946

5

1959

Polarográfia

J. Heyrovsky

1922

36

1986*

Atom-szintű betekintés

Binning & Rohrer

1981-86

max. 5

1991

FT & 2D NMR

R. R. Ernst

1964 (FT); 1974 (2D)

~25

1993

DNS multiplikáló reakció

K. B. Mullis

1983-87

5-9

1.Táblázat:   A Nobel-díjjal elismert un. Segéd-technikák   [* Fizikai Nobel-díj]

Ezen a ponton lezárnám a tudományos-teljesítmény és annak elismerése közti torzulások bemutatását, legalábbis ami a kromatográfiát illeti. Bár önként-adódó lenne egy párhuzamositó-vizsgálat az NMR metodikával, ahol az alap-felfedezés és a 2D fejlesztések külön-külön is megkapták az elismerést. Ezt a bemutatást az bonyolítaná, hogy a Díj ezúttal sem a pionír ötletgazda Jeener-hez simult, hanem ahhoz surrant aki később összeszedettebben volt képes tálalni a menetközben-megszaporodott ismereteket.[62]

A surranópályák kacifántosságára pedig regénybeillő témát kínál Mullis. A vele-foglalkozó forrásokból[63] az alábbi tények alapján próbálhat az Olvasó ítéletet hozni a felmerülő-kérdésekben. A tetteiről, viselkedéséről és hozzáállásáról visszafogottan csak „Intolerable Genius”-nak aposztrofált Mullis az 1983-as ötlet-szikrája megvalósulásáért kapta a Nobel-díjat. A kidolgozására viszont képtelen volt, azt egy párhuzamosan-dolgozó team valósította meg. A felfedezése realizálását követően kisemmizték; onnantól a tudományról leválva hobó-életmódot folytatott; így nyúlt utána a Nobeldíj-bizottság. Akadémiai-tag viszont nem lehetett, ahhoz túl kevés cikke jelent meg.

N.B.: A segéd-technikák jelentőségét az első 21 évben nem ismerték fel – ahogyan az utóbbi 31 évben sem.


Vissza a Tartalomra…

[1] Cvet élete, gondolatai és eredményei itteni bemutatásához az alábbi forrásmunkákra támaszkodtam:

a) M.S. Tswett and the Invention of Chromatography. Milestones in Chromatography
LCGC NORTH AMERICA Vol. 21 No. 5 May 2003 458-467pp

b) Ettre, L. S., & Sakodynskii, K. I. (1993). M. S. Tswett and the discovery of chromatography I:
Early work (1899–1903). Chromatographia, 35(3-4), 223–231pp. doi:10.1007/bf02269707

c) Ettre, L. S., & Sakodynskii, K. I. (1993). M. S. Tswett and the discovery of chromatography II: Completion of the development of chromatography (1903–1910).
Chromatographia, 35(5-6), 329–338pp. doi:10.1007/bf02277520

d) Sakodynskii, K. (1972). The life and scientific workds of Michael Tswett.
Journal of Chromatography A, 73(2), 303–360pp. doi:10.1016/s0021-9673(01)91213-0

e) valamint némely fontosabb hivatkozás pontosításához:
Livengood, J. (2009). Why was M. S. Tswett’s chromatographic adsorption analysis rejected?
Studies in History and Philosophy of Science Part A, 40(1), 57–69pp. doi:10.1016/j.shpsa.2008.12.003

[2] A Semmelweis szindróma [UVGK 556-557pp] jellegzetes esete.

[3] „there appears the possibility of developing a new method of physical separation of different substances dissolved in organic liquids. The method is based on the ability of the solutes to form physical adsorption compounds with different mineral, and organic solids”
[M. S. Tswett, Tr. Protok. Varshav. Obshch. Estestvoispyt., Otd. Biol., (1903, publ. 1905) 14 20p]

[4] „Like light rays in the spectrum, the different components of a pigment mixture, obeying a law,
are resolved on the calcium carbonate column and then can be qualitatively and quantitatively determined. I call such a preparation a chromatogram and the corresponding method
the chromatographic method.” [M. S. Tswett, Ber. Deut. Bot. Ges. (1906) 24 384-393pp]

[5] „It is obvious that the adsorption phenomena described are characteristic not only of chlorophyll pigments; it is evident that different coloured and colourless compounds follow the same regularities.”

Az eredeti-szöveg angol-fordítása forrástól-függően variál.

Ld. pl. ezen ref.1b-ből vett idézet változatát ref.41-ben

A magyarításban megkíséreltem egy-kalap alá hozni az idézet kardinális szempontjait.

[6] Dacára hogy az efféle tudálékos-névvel burkolódzó semmit-mondás már párszáz évvel ezelőtt megkapta
a neki kijáró ostort: Lusus Naturae (= a Természet Szeszélyes Játéka)
in J. Swift, Gulliver utazásai az Óriások földjén

[7] Langmuir, I. (1917). The Constitution and Fundamental Properties of Solids and Liquids. II. Liquids. 1. Journal of the American Chemical Society, 39(9), 1848–1906pp. doi:10.1021/ja02254a006

[8] „with the help of a filtration experiment swing to the height of a reformer of chlorophyll chemistry” Marchlewski, L. (1907). Über Herrn Tswetts historische Chlorophyllforschungen und seine Chlorophylline. Ber. Deut. Bot. Ges. 25, 225–228pp.

[9] „in order for chemical investigations to proceed, the components of the substance to be investigated must be separated in pure form” Tswett, M. (1907). Zur Chemie des Chlorophylls. Über Phylloxanthin, Phyllocyanin und die Chlorophyllane. Biochemische Zeitschrift, 5, 6–32pp.

[10] „a truism unworthy of scholarly publication”
Marchlewski, L. (1907). Zur Chemie des Chlorophylls. Biochemische Zeitschrift, 5, 344–345pp

[12] „chromatography is really an "odd way" to isolate pure compounds” in R. Willstätter, A. Stoll, Untersuchungen fiber Chlorophyll: Methoden und Ergebnisse. Springer, Berlin, 1913

[13] "Up to now, we have learned with much effort to distill, crystallize, and recrystallize, and now they come along and just pour the stuff through a little tube!" [Today's Chemist at Work, 1998, 7 (8), 67-68, 71-72. (https://web.archive.org/web/20050903105057/http://pubs.acs.org/hotartcl/tcaw/98/sep/creat.html)]

[14] Thiele, J. (1907). Ein neuer Apparat zur Schmelzpunktsbestimmung.
Ber. Deut. Chem. Ges., 40(1), 996–997pp. doi:10.1002/cber.190704001148

[15] „how come that while a student found it noteworthy, no other German botanist picked it up?”
Bussemas, H. H., & Ettre, L. S. (1994). Gottfried Kränzlin, the first follower of Tswett.
Chromatographia, 39(5-6), 369–374pp. doi:10.1007/bf02274528

[16] L.S. Palmer, Carotinoids and Related Pigments. The Chromolipids.
Chemical Catalog. Co., New York, NY, 1922

Lapozható E-könyv: https://archive.org/details/carotinoidsrelatpalm/page/n5/mode/2up

[17] Ettre, L. S., & Wixom, R. L. (1993). Leory Sheldon Palmer (1887–1944) and the beginnings
of chromatography in the United States of America.
Chromatographia, 37(11-12), 659–668pp. doi:10.1007/bf02274119

[18] „It would be highly desirable, before using this method in the division of chlorophyllins,
to test it with regard to pigments with a strictly established chemical individuality”
Sakodynskii, K. I. (1981). New data on M.S. Tswett’s life and work.
Journal of Chromatography A, 220(1), 1–28pp. doi:10.1016/s0021-9673(00)98501-7

[19] „The publications dealt with the problems of cell physiology, chlorophyll chemistry, photosynthesis and chromatography.” in ref.1b.

[20] As far as I know, no use has yet been made of the following suggestion of Tswett: “For special aims…
one will purposely use chemically effective adsorbents (hydrolyzers, reducers, oxidizers).”
[ref.41 154. oldalán]

[21] “for his researches on plant pigments, especially chlorophyll” [https://www.nobelprize.org/prizes/chemistry/1915/willstatter/facts]

[22] Ettre, L. S. (1996). M. S. Tswett and the 1918 Nobel Prize in Chemistry.
Chromatographia, 42(5-6), 343–351pp. doi:10.1007/bf02290321

[24] „limited to the investigation of solubility matters and absorption spectra, apart of some polemic essays
and questions concerning priorities” [ref.22 cikkben]

[25] Trauner, D. (2015). Richard Willstätter and the 1915 Nobel Prize in Chemistry.
Angewandte Chemie International Edition, 54(41), 11910–11916pp. doi:10.1002/anie.201505507

[26] Nem sikerült zöldágra vergődnie a klorofill szerkezetfelderítésével [Hans Fisher hozta össze
(1930 Kémiai Nobel-díj): https://www.nobelprize.org/uploads/2018/06/fischer-lecture-3.pdf

[27] A szintézis-utak összevetéséhez: https://en.wikipedia.org/wiki/Tropinone
(N.B.: Robinson 1947-es Nobel-díjas)

[28] Schoenbein, C.F. Verh. Naturforsch. Ges. Basel 1861, 3, 249–255pp

[29] „until now I have published about this method (which has nothing to do with the capillary analysis
of Goppelsroeder) only in Russian. A German publication will follow very soon.”
Ld. ref.1c 329p; a viták eredetijei annak ref.24–27 hivatkozásaiban.

[30] Liesegang, R. E. (1943). Kreuz-Kapillaranalyse. Die Naturwissenschaften, 31(29-30), 348–348pp. doi:10.1007/bf01475425

[31] „Let us not forget that at that time, the war was raging on and there was no communication between Germany and England. Also, Liesegang was a colloid chemist with no particular interest in analytical chemistry or biochemistry. At that time he was already 74 years old, had no formal academic affiliation; and he had no followers.”
Ettre, L. S. (2001). The predawn of paper chromatography. Chromatographia, 54(5-6), 409–414pp. doi:10.1007/bf02492694]

[32] Ref.30 nyúlfarknyi-hosszúságú cikkében: „Wasser kann durch organische Flüssigkeiten,
das Filtrierpapier durch eine Gipsplatte usw. ersetzt werden.”

[34] „for his work on carotenoids and vitamins”   „His development of chromatographic techniques was important in the isolation and pure production of substances.” [https://www.nobelprize.org/prizes/chemistry/1938/kuhn/facts]

[35] „Richard Kuhn did not deliver a Nobel Lecture.” [https://www.nobelprize.org/prizes/chemistry/1938/kuhn/lecture]

[36] Fejezet: L. Zechmeister in Handbuch der Pflanzenanalyse, G. Klein, Ed. (Springer Verlag, Vienna, 1932), Vol.3, 1239-1350pp ; Monográfia: L. Zechmeister, Carotinoide: Ein biochemi-scher Bericht über pflanzliche und tierische Polyenfarbstoffe (Springer Verlag, Berlin, 1934).

[37] Zechmeister, L., & v. Cholnoky, L. (1934). Untersuchungen über den Paprika-Farbstoff. VII (Adsorptionsanalyse des Pigments). Justus Liebig’s Annalen Der Chemie, 509(1), 269–287pp. doi:10.1002/jlac.19345090120

A cikksorozat előbbi részeiben még nem került sor kromatográfia alkalmazására.
[az első 1927-ből való: Zechmeister, L., & v. Cholnoky, L. (1927). Untersuchungen über den Paprika-Farbstoff. I. Justus Liebig’s Annalen Der Chemie, 454(1), 54–71pp. doi:10.1002/jlac.19274540106]

A vajon miért mögött súllyal bírhatnak:

i) Z. precizitása nem enged ki a kezei alól munkát molekula-összetétel meghatározás nélkül.
A fenti-két cikkből pedig kivehető, hogy a korai 1927. évben ezt 100 mg kiindulási-anyagból végezte,
1934-ben viszont már 3 mg is elég volt ehhez.

ii) A kortárs-honfitárs Szentgyörgyi beszámolója szerint „Zechmeister a legsanyarúbb viszonyokkal küszködik. Mikor néhány évvel ezelőtt meglátogattam, még egy finomabb mérlege sem volt.” [https://real.mtak.hu/148449/1/mkf2022-01_01.pdf, 5p]

iii) Márpedig a kromatográfiával kinyerhető anyag-mennyiség még preparatív-kivitelezés esetén is korlátos. Ha a milligramm-tartományban végzendő munkához szükséges mikromérleg hiányzott, akkor valószínűtlen hogy a szükséges egyéb-készülékek adottak lettek volna.
Ergo: Hiábavaló lett volna addig belekezdenie a kromatográfiás-alkalmazásokba,
amíg a velük-nyert eredmények nem kaphatnak a meghatározás-oldaláról is azonosító-alátámasztást.

[38] Die chromatographische Absorptionsmethode (Cholnoky Lászlóval; Wien, 1937, 1938; London, 1943, 1948); Progress in Chromatography 1938–1947 (New York, 1950)

[39] A fenti „időutazás” történeti-szálait ebből a forrásból vettük:
The Rebirth of Chromatography 75 Years Ago July 1, 2007 Leslie S. Ettre LCGC Vol. 25 (7) 640–655pp, https://www.chromatographyonline.com/view/rebirth-chromatography-75-years-ago

[40] Ettre, L. S. (1972). In memoriam László Zechmeister 1889–1972. Chromatographia, 5(5), 317–317pp. doi:10.1007/bf02268595

[41] „Tswett is the true inventor of chromatography in all of its fundamental aspects.”
Zechmeister, L. (1948). History, Scope, and Methods of Chromatography.
Annals of the New York Academy of Sciences, 49(2), 145–160pp. doi:10.1111/j.1749-6632.1948.tb35247.x

[42] Eredetiben [ref.41]: „As is well known, the significance of an outstanding discovery is not always understood immediately. In many cases, further developments begin only after a considerable period of latency.
The length of such a period seems to be measure of the advance of a master mind over his contemporaries.”

[43] „Az Állatorvosi Főiskola Gróh-intézetében pedig 1920-ban Hevesy Györggyel radioaktív indikációval bizonyították azonos atomok intermolekuláris cseréjét, kísérletileg is igazolva Arrhenius elektrolitikus disszociációs elméletét.” (http://chemonet.hu/hun/olvaso/histchem/legenda/zchm.html

Ezen munkák lenyomatát 3 cikk őrzi 1920-ból: Ld. Ettre, L. S. (1989). László Zechmeister: A Pioneer of Chromatography. Analytical Chemistry, 61(23), 1315A–1322A. doi:10.1021/ac00198a718 cikke, ref.7–9.

[44] „This restriction was removed by the invention of the capillary column, suggested by Martin [13]
at a meeting in 1956” [Bartle, K. D., & Myers, P. (2002). History of gas chromatography.
Trends in Analytical Chemistry, 21(9-10), 547–557pp. doi:10.1016/s0165-9936(02)00806-3] Ahol [13]: A.J.P. Martin, D.H. Desty (Editors), Vapour Phase Chromatography, Butterworths, London, 1957, p. 2.

[45] Martin, A. J. P., & Synge, R. L. M. (1941). A new form of chromatogram employing two liquid phases. Biochemical Journal, 35(12), 1358–1368pp. doi:10.1042/bj0351358] (beküldve Nov. 19, 1941)

[46] a) Synge, R. L. M. (1939). Experiments on animo-acids. Biochemical Journal, 33(12), 1913–1917pp. doi:10.1042/bj0331913 , valamint b) Martin, A. J. P., & Synge, R. L. M. (1941). Separation of the higher monoamino-acids by counter-current liquid-liquid extraction: the amino-acid composition of wool. Biochemical Journal, 35(1-2), 91–121pp. doi:10.1042/bj0350091 (beküldve Dec. 31, 1940)

[47] Martin, A. J. P., & Synge, R. L. M. (1941). Some applications of periodic acid to the study of the hydroxyamino-acids of protein hydrolysates. Biochemical Journal, 35(3), 294–314pp. doi:10.1042/bj0350294 (beküldve Febr. 25, 1941)

[48] „About the same time at least two other investigators conceived essentially the same idea as we had had for this "partition chromatography". I refer to Sverre Stene in Norway and Van Dyck in Holland. They had, however, no problems they were immediately able to solve with its aid and consequently their work has passed comparatively unnoticed.” [https://www.nobelprize.org/uploads/2018/06/martin-lecture.pdf]

[49] „If the chromatogram is run with pure chloroform, the acids'move extremely slowly and show little separation. This may be attributed to adsorption on the silica.” (ref.45 1365p)

[50] „When B.P. chloroform (containing 1 % of ethyl alcohol) is used, the acids move readily, presumably because they are eluted from the silica by the alcohol.” (ibid.)

[51] „Gordon, Martin & Synge (1943b) attempted to separate amino-acids on a silica gel partition chromatogram, but found it impracticable owing to. adsorption by the silica of various amino-acids.
They obtained, however, good separations by using cellulose in the formn of strips of filter paper.”

Consden, R., Gordon, A. H., & Martin, A. J. P. (1944). Qualitative analysis of proteins: a partition chromatographic method using paper. Biochemical Journal, 38(3), 224–232pp. doi:10.1042/bj0380224

[52] „The mobile phase need not be a liquid but may be a vapour… Very refined separations of volatile
substances should therefore be possible in a column in which permanent gas is made to flow” (ref.45 1359p)

[53] a) James, A. T., & Martin, A. J. P. (1952). Gas-liquid partition chromatography: the separation and
micro-estimation of volatile fatty acids from formic acid to dodecanoic acid.
Biochemical Journal, 50(5), 679–690pp. doi:10.1042/bj0500679 (beérkezett 1951-06-05)

b) James, A. T., & Martin, A. J. P. (1952). Gas-liquid partition chromatography.
A technique for the analysis of volatile materials. The Analyst, 77(921), 915–932pp. doi:10.1039/an9527700915 (beérkezett 1952-05-01)

[55] Cremer, E. (1927). Über die Reaktion zwischen Chlor, Wasserstoff und Sauerstoff im Licht.
Zeitschrift Für Physikalische Chemie, 128U(1) 285–317pp. doi:10.1515/zpch-1927-12819

[57] G. Hesse, "Adsorptionsmethoden in chemisehen Laboratorium mit besonderer Beriicksichtigung der chromatographischen Adsorptionsanalyse (Tswett-Analyse)". W. de Gruyter & Co., Berlin 1943

[58] Az 1950-ben hozzáférhető tézisen túl 1951-ben már 4 (német-nyelvű) közlésben is olvashatók
az eredmények: a Zeitschrift für Elektrochemie und Angewandte Physikalische Chemie,
valamint a Mikrochim. Acta szakfolyóiratokban.

[59] 1949 májusában Bécsben és Linzben (utóbbi előadása abstract-jának nyoma is lett
[Osterr. Chem. Ztg. 50, 161p (July 1949]

[60] a) Über die Wanderungsgeschwindigkeit der Zonen bei der chromatographischen Analyse. (1976). Chromatographia, 9(8), 363–366pp. doi:10.1007/bf02330384

b) Bobleter, O. (1990). Professor Erika Cremer — A pioneer in gas chromatography.
Chromatographia, 30(9-10), 471–476pp. doi:10.1007/bf02269790

c) Johnson, J. A. (2018). Erika Cremer and the Origins of Gas–Solid Adsorption Chromatography,
1944–1947pp. The Posthumous Nobel Prize in Chemistry. Volume 2.
Ladies in Waiting for the Nobel Prize, 183–198pp. doi:10.1021/bk-2018-1311.ch007

[61] Golay, M. J. E. (1957). Vapor Phase Chromatography and Telegrapher’s Equation.
Analytical Chemistry, 29(6), 928–932pp doi:10.1021/ac60126a019

[63] https://en.wikipedia.org/wiki/Kary_Mullis,  https://alumni.berkeley.edu/california-magazine/winter-2019/intolerable-genius-berkeleys-most-controversial-nobel-laureate , https://www.nobelprize.org/prizes/chemistry/1993/mullis/lecture/ ,

Mullis, K. B., & Faloona, F. A. (1987). [21] Specific synthesis of DNA in vitro via a polymerase-catalyzed chain reaction. Recombinant DNA Part F, 335–350pp. doi:10.1016/0076-6879(87)55023-6

Mullis, K. B. (1990). The Unusual Origin of the Polymerase Chain Reaction. Scientific American, 262(4), 56–65pp. doi:10.1038/scientificamerican0490-56

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)